Öreglak ellen nem emlékszem, hogy játszottunk volna olyan meccset, amit ne vártunk volna felfokozott hangulatban. Nem csak azért, mert a két csapat nagyon jól ismeri egymást, hanem mert a közelmúltban volt fonyódi és öreglaki győzelem is, emellett a hazaiak mindig is nagy hangsúlyt fektettek a balaton parti ellenfelükkel szemben. Hogy ideális előjelek lettek volna a mérkőzést megeleőzően azt koránt sem állíthatjuk, mivel a Balatonföldvár elleni találkozón több játékosunk is a kiállítás sorsára jutott.

Többször léptünk már úgy pályára akutális ellenfelünkkel szemben, hogy nem a legerősebb összeállításban voltunk, mégis sikerült meglepetést okozni. Ezúttal is erre számítottunk, azonban pontszerzési szándékainkról hamar le kellett mondanunk, mivel a hazaiak, kihasználva a stabilnak aligha nevezhető védelmünk hibáit, két gólos előnnyel vonulhattak a 15 perces szünetre. Persze ettől még nem kellett volna feladni a mérkőzést, hiszen két gól az még nem a világ vége. Három már annál inkább, hát még a négy, vagy az öt, ne adj Isten a hat. Mindegyikből kijutott ezer sebből vérző csapatunknak...

Még egy jogos büntetőt sem tudtunk értékesíteni, így teljesen megérdemelten nyertek Kovács Károly tanítványai. Súlyos válságba került a csapat, de ezt már hetek óta sejteni lehetett. Hogy mi lehet a kiút? A győzelmek, és az, hogy a fejekben rend legyen. Túl sokat törődünk a másik hiábival, nem látjuk a fától az erdőt, és a bajt, ami akár már a következő mérkőzésen is előjöhet, jelen esetben az, hogy nem tudunk majd kiállni, mivel egyre csak fogy a csapat. Hogy ki ezért a felelős? Azon gondolkodjon el mindenki, vonja le a következtetéseket, és változtasson, mert - már sokadszor mondjuk - óriási bajba keveredünk... vagy már abban is vagyunk...